Ma is fájó mondatok
Furcsa volt.
Valamiért felébredt bennem a gondolat, és újraolvastam leveleket ABBÓL az időszakból… amit Ő írt nekem…. A levelet, ami a rendezést szolgálta volna, ami megkezdett beszélgetésünk folytatása volt…. nem az önkínzás miatt, csak arra gondoltam, hogy az idő távlatából hátha másként látok dolgokat. Bizonyos mondatok ma is fájnak…Mint ezek:
„Az meglepett, hogy melletted is érdekeltek a nők, felkeltették a figyelmemet udvarlás szintjén, s néhányukkal szívesen szeretkeztem is volna. Azon megdöbbentem, miután összeházasodtunk 2000-ben, hogy minden évben szerelmes lettem egy másik lányba, aki nem a feleségem volt…” (Akkor is megkérdeztem, de nem kaptam rá válasz, hogy ha ez így volt, akkor miért is akarta annyira a gyereket 2002-2003-ban?...)
„Hogy mit is kapok ettől a kapcsolattól? Semmi mást, csak egyszerűen újra férfinak érzem magam a bőrömben, érzem azt, hogy van bennem szenvedély, tűz, lángolás, melyet ha nem adhatok át szétrobbanok, de ezt irányítani nem tudom. Nem tudom maradéktalanul hazahozni, s átültetni a kapcsolatunkba, mert te már nem táplálod ezt bennem…”
„Most igen azért jövök haza, mert ide tartozom, mert itt lakom, mert te vagy a feleségem, mert van itthon egy közös gyerekünk, de nem azért, mert haza akarok jönni….”
„A bajom az, hogy itthon nem érzem magamat boldognak, teljesnek, mert nem itthon akarok lenni, mivel itthon nem érzem magam élettelinek…”
„Mikor a baba megszületett, nem tudtam rád nőként nézni, idegen illatod volt 5-6 hónapig, mint nő nem tudtam rád gondolni. S azóta mi köztünk van szexualitás terén nem is ébreszt fel bennem több törődést, mit most adni tudnék.”
Mintha tegnap kaptam volna. Talán sosem múlik bennem… és a nőiességemre, önértékelésemre mért ütések nyilvánvalóan látszanak… Még szerencse, hogy összekapartam magamat. Valahogyan. Ma sem tudom hogyan. Védekezésül ma már idegesít a jelenléte. Nehogy közelebb jöjjön, mert akkor végem…. Kiabálnom kellene, megmondanom mit okozott, mit éreztem… Ehelyett AKKOR csak bólogattam szerényen…. Veszni hagytam mindent és Én álltam odébb, hogy Ő megélhesse a szerelmét… Három év után furcsa kis dolgon mondtam ellent először… megdühödött….
Ma délután eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha elmondanám, mit gondolok akkorról, mit hoztam magammal, az együtt töltött időből, mit szűrtem le belőle, és milyenné változtam? Hogy behívom és leültetem… és kérdezek… ő pedig válaszol…. Életre kelt és hallottam hangját…. Majd a másik percben láttam a hátát… elment. Nem tartozik számadással, sem válasszal… három év után nem…. Mert nem kérdeztem akkor, és most már a pillanat elfutott…
Furcsa volt.
Válás
Szeptember volt. 2005-ben.
Sokkal-sokkal később a Társ és a lány közös lakásukban éltek. A lány dolgozni kezdett, közös csodájuk, kicsilányuk a közösségbe beilleszkedett, gondozónői imádták... A lány levegőt kapott... újjáéledt a rá váró új feladatoktól, kinyílt az új társaságtól... nővé vált a mindennapoktól. Tényleg szép ez a harmincéves kor.... születésnapja közeledett... hétköznapra esett, Társ aznap nem tudott hazajönni, dolgozott... majd hétvégén ünnepelünk...
Szombat lett, egymás mellett ébredtek, kicsilány játszott, sétáltak, vásároltak, főztek, élték az életet... Este lett... Gyertyafény és összebújás, simogatás, otthonosság...
És beszélgettek... egy simogató nagy csönd után Társ belekezdett... van egy nő... a munkatársa.... akibe beleszeretett... és az is hasonlóan érez... barátja van ugyan, de lezárulóban.... tudja, hogy talán nem sokáig tart, de szeretné megélni az érzést, és hazudni nem akar... a lányra akasztotta hát hűtlensége terhét, viselje ő... majd hátradőlt, hiszen ő nem csap be senkit, csak őszinte volt...
A lány először elengedte kezét és kibújt volna öleléséből... majd még jobban odafúrta fejét Társ vállába, hátha az akkor nem látja szemét, arcát, lelkét.... persze elfutni nem tudott előle... ismerték már egymást ennyire... már nyolc éve...
Hitetlenkedve, álomban hallgatta a szavakat.. a magyarázatot, a történetet, a kérést, a vágyakat ... engedélyt akar tőle??... és mindkettő fontos neki? Ő a Hold és a Nő a Nap, a tűz...
Gondolatai szavakat öltöttek: hát menj.... menj... találkozz vele.... égesd meg magad ha szeretnéd a Napon....de éjjel felkel a Hold.... ide gyere haza.... én akkor is szeretni foglak(Jesszusom, ezt Ő mondta???)
Őrült szeretetében (vagy ragaszkodásában) elhitte, hogy ez neki menni fog. Hogy tud ép ésszel élni akkor is, ha tudja a másik létét, hogy tudja mikor megy Társ hozzá, mikor töltik együtt az éjszakát.... és nem fog gondolkodni azon, hogy milyen amikor a másikat öleli.... és közben ha hazajön, tud majd rá ugyanúgy nézni és elhiszi, hogy őt is szereti... csak másképp...
Tényleg, hogy lehet "másképp" szeretni?? Vagy szeret vagy nem. Köztes út nincs. Balgaságában ezt akkor nem hitte. Nem gondolkodott. Érzett. Szeretett. Ebbe is beleegyezett.. csak a Társnak jó legyen.... és titkon remélte, ha nincs titkolózás, elveszti a varázsát a kapcsolat és majd ő lesz újra a Nap...
---------------------------------------------------------
Decemberben közös csodájuk a másik szobában álmodta édes álmát amikor a lány a szokásosnál kicsit hamarabb ért haza heti egyetlen kikapcsolódása után...
A Társ előtt gyertya, három pénzdarab és egy könyv. A lány tudta mi történik. Ji Csing... Válaszok keresése. Egy kérdést tett fel Társnak: mire dobtál?
A Társ felnézett és annyit mondott: a válásra...
A lány leült és furcsa nyugalom vett rajta erőt. A bizonytalanból a biztos tudatba történő átlépés megkönnyebbült sóhajával ült le. Akkor beszéljük meg.... Nem, nem örült. Várta már, hogy döntés szülessen. Ha ilyen, akkor ilyen. Együtt olvasták a választ....
------------------------------------------------------------
A lány megírta a szöveget. Keresett a neten mintát, és egyetlen embertől kért segítséget a munkahelyén, a jogászlánytól... aki úgy reagált, mint később (sokkal később) mindenki, aki megtudta: de hiszen ti voltatok számomra a minta, az ideális pár... akik biztos, hogy együtt öregszenek meg és sosem válnak el... nem hiszem, nem hiszem el...
A lány ilyenkor először még lehajtotta fejét, később azonban már csak mosolygott emelt fővel és ennyit mondott: minden csoda elmúlik egyszer... szabadon kellett engednem hogy repülhessen...
-------------------------------------------------------------
Társ vitte táskájában aláírt egyezségüket... Cipelte januártól márciusig.. majd beugrik a bíróságra, úgyis Pesten dolgozik... a lány pedig vidéken....
-------------------------------------------------------------
Január volt..... síelni utaztak.... korábban lefoglalt út volt... a lány titkon remélte, hogy ott majd talán valami újra megmozdul... de esélye sem volt.. a Nő is jött aktuális (hivatalos) barátjával, a társasághoz tartozott... az élet fintora: négyüknek egy apartman jutott... már nem is tiltakozott.. ha az élet ezt a szenvedést rótta rá, akkor legyen... A négy főből hárman ismerték a helyzetet... a Nő barátja semmit sem sejtett...
A sípályán a Társ és a Nő együtt voltak, a lány pedig egy darabig magányába zuhant... második napon szedte össze magát... mosolygott... honnan vette az erőt ma sem tudja... elfogadta hogy itt maradt az úton félredobva... és felállt, hogy továbbmenjen, mert ez az élet rendje....
Az úton váratlan támogatója akadt... A Fiú 6 évvel volt fiatalabb nála... érzékenységében hamar átlátta a helyzetet, de semmit sem kérdezett... vele volt és elterelte gondolatait, megtanította a síelni és nagyokat nevetni... barát lett, igazi... kis kölyök komoly elvekkel, életszeretettel... sugárzott a lányra belőle....
Egy hét múlva hazajöttek....
-------------------------------------------------------------
Március lett... nem történt semmi változás sem. Társ még hazajött egy héten párszor aludni... Nehezen tudtak a csókról leszokni... érzelmi kapocs... benne még megvolt.... hiszen nyolc évig így üdvözölték egymást.... nem lehetnek egyik napról a másikra barátok.... utolsó ölelésük sírásba fulladt... nem kell, nem, ha csak a tested adod... a lélek nélkül mit sem ér... akkor bárki más is lehetnél.... Napjai teltek egymás után, dolgozott, ha kicsilány beteg volt, otthon maradt, ápolt, hiszen Társnak fontos munkája volt... és a Nő is követelt magának időt.. így aztán sokat voltak kettesben kicsilánnyal. Valahogy nem érezte a biztos tudatot, hogy meg fog tudni állni a saját lábán. Félt. A jövőtől. A bizonytalantól. Az egyedülléttől. Mert bár most is egyedül volt, de ott volt az icipici, halvány esélye annak, hogy minden olyan lesz mint rég... amikor még szerették őt... álmodott erről sokszor, sokat... aztán dühös lett, hogy hol van a döntést végigvivő akarat... miért lóg a levegőben... miért hagyja még, hogy álmodjon csillogó, hazug álmokat...
Végül Társ elköltözött a Nőhöz. Végleges lett, érezte....
Hát elkérte a papírokat. Kivett egy nap szabadságot és elment a bíróságra...beadta... útjára indította élete fordulópontját...
---------------------------------------------------------------
Áprilisban voltak ott először. A padon ülve várták, hogy teljen az idő. Fogták egymás kezét. Megszokták, hogy támogatják egymást életük fontos perceiben. Ez is az volt. Miért pont most fordulnának el egymástól?
Adatok felvétele, a bíró diktál. Ügyvéd nincs. Hárman vannak ott. Illetve négyen. A lány, a Társ, a bíró és a magnó. Annak diktál, a mechanikus titkárnőnek... Kérdések.. a lány egy kérdésnél Társra néz, segítsen válaszolni, mert nem emlékszik igazán.. a bíró szól, hogy azt mondja ami az ő véleménye, ne beszélgessenek egymással... igaz is.. megtehették eddig...
Utána az idézésre írják, hogy nem kérnek gondolkodási időt, az eljárást folytassák.. a bíró megígéri, hogy az ítélkezési szünet előtt tűzi ki a második tárgyalást, hogy lehessen óvodát váltani időben... minden olyan szakszerű és gördülékeny....
-----------------------------------------------------------------
Május 30.
Újra a padon. Csodálkozva figyelik a folyosón marakodó párokat, ügyvédek hadát... ők csak ketten vannak... békesség.... Nyolc év véget ért. Bemennek, adatok, kérdések, felolvasás, kimennek. Pár perc múlva újra be... a bíró ítéletet hirdet... ítéletet... az életük felett??
Kifelé menet összenéznek: hát ennyi lett... a nagy szerelem... a fogadalom, az eskü... a boldog pillanatok, a közös csodák... szemükben szomorúság bujkál.... a lány elviszi Társat dolgozni.... aztán hazamegy pihenni... Annyi dolog van: új lakást (albérelet) keresni, költözést szervezni, csomagolni, gyereket beiratni...
És közben majd megpróbál kicsit élni is.
Együtt a főiskolán
A lány egy hónap alatt sokat tanult, minden reggel a Társ képével szívében kelt és este azzal aludt el. Azt hitte sosem telik le a négy hét... Neki persze könnyebb dolga volt, mert élményekkel teli napokat kellett a másik nélkül eltölteni, így gyorsabban teltek a napok. Félidőben levelet is kapott. gyönyörűt, szerelmeset. Mindennap elolvasta... Válaszolt is, mit sem törődve azzal, hogy lehet vele együtt érkezik haza válaszlevele...
Hazatért aztán. Társ várta, karjaiba zárta. De szomorúan mondta, hogy mégis messze tőle kell dolgoznia. Talán majd októbertől, vagy novembertől lehet esély a fővárosba kerülésre... dolgozik rajta, ismeretségi kört mozdítva.. és hát a lány anyja is megtett mindent, hogy sikerüljön ez, hiszen gyermeke boldogsága megért neki mindent.
Újabb év a főiskolán. A lány immár harmadéves. Társsal csak hétvégén látják egymást, és levelek jönnek-mennek, telefonon is beszélnek, mégis fáj a másik hiánya, távolsága... A lány azóta sem kapott annyi szerelmes levelet, képeslapot, szép szavakat mint akkor, abban az időszakban. Volt hogy pakolt ki a kollégiumban és akkor találta meg a táskájába csempészett levelet benne az Ő szavaival...
A tanulásra sem nagyon figyelt, órákon verseket írt, levelezett barátnővel... folyton mindenki azt kérdezgette mikor házasodnak össze, holott még egy éve sem voltamk együtt. Mindenkinek annyira természetes volt hogy ők egy pár, hogy tökéletesek, és ők most már mindig együtt, elválaszthatatlanul...
Végre aztán eljött a nap amikor Társat áthelyezték...oda, ahol a lány élt. Idilli helyzet: ott dolgozott és lakott, ahol a lány tanult. Pár száz méterre voltak szobáik egymástól... Társ szobatársa éppen akkortájt költözött ki barátnőjéhez, üres volt a kétágyas szoba..
Amiből hétvégénként duplaágyasat varázsoltak. Volt egy nagy mélypontjuk akkor, amikor Társ beköltözött. Újra mindennap találkoztak és szokatlan volt a másik állandó jelenléte. Hozzászoktak már a távkapcsolathoz. Szerelmük átsegítette őket ezen, csiszolódtak szépen, lassan, egymáshoz, de nem erőszakosan, csak lágyan, simítva egymást.
A lány egyre több időt töltött nála, vasárnap még maradt kicsit tovább és tovább, egyszer aztán onnan ment órákra is. Aztán ez is rendszeressé vált, oda járt haza és onnan ment el, könyveit átcipelte, kollégiumi szobatársai csak órákon látták és ebédnél... Senki nem szólt egy szót sem. Egy darabig.
Aztán egy jóakarójuk megsúgta, hogy rendezzék vissza a szobát és a lány járjon reggel hatra legalább vissza a saját szobájába, mert bajuk lehet belőle. Itt rend van kérem! Mégiscsak fegyelemre nevelnek vagy mi a szösz! A szabályokat be kell tartani, nem lehet csak úgy össze-vissza lófrálni és aludni!
Meg rosszindulatú emberek is vannak, akik irigyek a mások boldogságára... Hát akkor ha ez kell... fárasztó volt, de megérte, Társsal töltötte ugyanúgy minden idejét, ott aludt, de minden reggel 5:50-kor felkelt, átszaladt a másik épületbe, hatkor bedőlt ottani ágyába és hétig még szundikált... reggeli napirend?? Ugyan kérem, harmad és később negyedévesen?? Majd órára beérünk...
A lánynak első dolga volt a végzés után beadni a kérelmet az együttlakásra. Most már lehet. A szabályok szerint is. Megkapták. Elkezdték kis otthonuk építését egy kicsi szobában, ami csak az övék volt. A kis saját birodalmuk.
Első nyár
Igazi volt minden, igen, Ő is ezt érezte. Hogy akarja. A lányt, nem mást.
A Csodát csak egyvalami árnyékolta be: a Társ először hét hétre kellett elutazzon gyakorlatra 100 km-re, majd később kiderült, hogy a tanév végén szeptembertől dolgozni is. A lánynak még volt két éve a főiskolán.
A hét hét gyorsan eltelt... a Társ szinte többet volt fenn Pesten, mint ahol lennie kellett volna... minden percet kihasználtak, úgy éltek, mintha holnap vége lenne mindennek. Amíg egy hétig nem találkoztak, addig is levelet írtak egymásnak... a Társ nagyon szép leveleket írt...olyanokat, amilyenről minden lány álmodik, amilyen csak a limonádéregényekben létezik... De akkor, az nem tűnt annak, mert érzéseket fejezett ki, és a lánynak korábbi csalódásaiból adódóan nagy szüksége volt a visszajelzésre, a folyamatos megerősítésre, hogy ő kell. Igazán.
A Társ visszatért a gyakorlatról, együtt töltöttek egy kis időt, a kollégiumi társak élénk érdeklődése közetpette... ami persze mindkettőjüket zavarta...a vicces az volt, hogy a lánynak folyton mondták, hogy itt találkoztak vele, meg ott, de ő sosem látta meg sehol...annyira más útvonalakon jártak, más időpontban, hogy ha akkor nem találkoznak a Barátnőnek köszönhetően, talán nem is ismerik meg egymást...
Az évnek vége lett, de nem tölthették együtt a nyarat... szerelmesnek nagy feladat: egy hónapot kibírni a másik nélkül. A lány elutazott Németországba 5 hétre gyakorlatra. A Társ szinte a határig elkísérte. A busz elindult és a lány érezte, most kellene visszafordulnia hozzá... nem hitte, hogy ki fogja bírni....
A Társ integetett a lánynak, de nem tudta mivel tölti az időt, amíg a lány nem lesz vele...egy feladat állt előtte: bármilyen módon elintézni, hogy ne 100 km válassza el őket szeptembertől...
A Csoda
Egy hétvégén aztán megtörtént (a csoda)... kicsit több, mint egy hónap telt már el az emlékezetes mozi óta.. A szombati vásárlásából visszatérve hatalmas üzenet várta az ajtaján: meghívás Tőle, öt emelettel feljebb, egy közös pizzázásra...
Nézte és nem hitte... gondolataiban már száguldott felfelé, mit neki öt emelet?? Kósza érzéseit tettekre váltva eldobott mindent és szaladt... Jó volt az igazi fiúszobában kettesben lenni vele... Társ elmondta, mit érez a Csaj iránt, hogy túl sokat várt tőle és csalódott, érzi, hogy csak bizonyítéknak kellett, csak trófeának...
..elmentek sétálni a füves pályára, az utcára, a városba, észrevétlenül kerültek közelebb egymáshoz újra.... lány dobogó szívvel figyelte az események alaklását: talán, talán, ez itt a csoda napja??
Gyönyörű, csodaszép délutánt és hétvégét töltöttek együtt, olyan egységben, mintha már hosszú évek összecsiszolódásának eredményeképpen régóta ismernék egymást, a másik minden gondolatát és érzéseit. A lány elvitte a kutyáját is sétáltatni vele... szülei persze árgus szemekkel lógtak az ablakban (aggódtak érte még az Első után maradt űr miatt) , hátha látnak valamit, de persze csalódniuk kellett...
Kéz a kézben olyan ismerős érzés volt együtt sétálni, mintha mindig is ez lett volna az élet természetes rendje... nem volt erőltetett semmi téma, még az sem, ki hány gyeremeket szeretne és hogyan fogják hívni...Emese lesz, egyértelmű, hiszen ebben a szóban benne van minden, hogy a gyermek egy igazi mese...
...a házépítést rögtön a tetőnél kezdték, igen... de akkor ez így volt jó. És szép. Nagyon szép. Szerelem volt, akkor is, ha jó pár évvel később már barátságnak titulálták józan fejjel.
Eljött a vasárnap...visszafelé sétálva a többiek szállingózása közepette megjelent a Csaj is. A Társ első mozdulata a lány szívébe szúrt: elengedte a kezét. Abban a pillanatban ahogy észrevette.
Egy ideig, amíg szokták a helyzetet, a többiek véleményét, a hétvége volt csak az övék. Majd meghalt a lány azért, hogy a Társ mások előtt is felvállalja, de erre még várnia kellett. Türelmesen.
Csaj újra támadt, de fegyverei már kevesek voltak, lassan elmaradtak...
És eljött a nap, amikor lány elkísérte Társat egy versenyre sok más közös baráttal. A nézőtéren ülve éppen róla ábrándozott, amikor Társ megjelent előtte teljes életnagyságban, áttörve a többiek gyűrűjét odaért hozzá, átölelte és megcsókolta... majd elrohant a versenyre, otthagyva az elképedt lányt és barátait....Barátnő volt az első, aki a nyakába borult, megnyugodva, hogy mégis boldogságban tudhatja a lányt és nem mélyebbre taszította...
A lány úgy érezte felrepül nagyon magasra, hogy mindenki csak mosolyog körülötte, néha azzal sem volt tisztában hol van és mit mond, csak várta, hogy vége legyen a versenynek és Vele legyen, hogy érezze, tudja, nem csak álmodta az egészet, hogy Társ is azt gondolja amit Ő és hogy most már mindig együtt... egymással...
Pingponglabda
A Társ először azt mondta a Csajnak, hogy elkésett.... amitől az kissé értetlenül állt az események előtt, hiszen előző héten még Társ mindennél jobban örült volna a szavainak...nyomozni kezdett hát... a kollégiumban titok nem lévén, nem kellett sokáig: megtalálta a lányt.
Úgy gondolta, nem lehet ellenfél, így adott szavainak még egy erőteljes lökést: levelet írt a Társnak.
A lány két teljes napig érezhette biztonságban és boldogságban magát... a levél megtette a hatását... Társ részletesen beszámolt róla és lány könnyező lélekkel, de mosolyogva mondta, hogy még most döntsön a Társ, ne később. Ő megadja magát a döntésnek, bármi legyen is az.
Éjszakái álmatlanul teltek, nem bízott magában annyira, hogy higgye: ő lesz a választott. Nőiessége fejletlenségében eszébe sem jutott, hogy talán harcolni kellene bármilyen praktikával...
A Társ másodszor is a lány mellett döntött...
Akár győzelemnek is érezhette volna a lány a döntést, de csak valami fáradtság terült szét lelkében és fásult remény, mely magában hordozta az új veszélyt... Csaj nem adta fel. Nem azért, mert annyira szeretett, dehogy. Azért, mert egyszer most Ő vesztett. Számára csak játék volt, és széles eszköztárából újabb fegyvereket vonultatott fel.
A lány újra álmatlanul aludt. Majd megkapta a kegyelemdöfést: Társ mégis Csajt választotta. Valahol számított erre, csodának élte meg pár napos boldogságszikráit, gondolta az már az övé... szép versek születtek...túl szépek.. és túl szomorúak... de nála ez terápia volt...
... lelki szenvedéseit önként fokozta: mert a Társ közben tartotta a lánnyal a kapcsolatot, barátjának tekintve számolt be minden apró örömről és bánatról, ami a Csajjal kapcsolatban érte. A lány a jó híreket félmosollyal arcán fogadta, lelkében tomboló viharát verseiben megírta. Barátnő kétségbeesetten figyelte az általa indított lavinát, már kezdte bánni kotnyeleskedését, a lányt féltette nagyon...bíztatta hát, hogy még lehet valami, a Csaj nem a Társnak való....
.... amiben persze volt igazság, és ezt Társ is érezte, de a három havi udvarlást és reménykedést nem lehet elfelejteni, egy nap alatt egy mozival eltörölni.... A Csaj elrontott valamit... nem is... Társ később úgy fogalmazott: "az ölembe hullott egy gyönyörű ajándék, de kibontottam, és nem tetszett, amit a dobozban találtam, nem erre vágytam, nem ezt ígérte..."
.. a lánynak többet haza sem volt kedve menni, a kollégiumban maradt hétvégékre is. Nyugalomban, egyedül a szobában. Szülei éppen akkoriban találtak újra egymásra a válásuk után pár évvel, a szerelem újra fellobbanásában nem akart gát lenni, és nem is nagyon vágyott senki társaságára vagy más boldogságának látványára, még ha az a saját családja volt is. Kis csigaházába húzódva tanulásának élt, várta a csodát...
Talán
A lány kicsit várt, érezte, pihennie kell...
Körülötte mindenki boldog volt, vagy annak látszott, csak ő járt lehorgasztott fejjel és álmodozó szemekkel...írta verseit. Vég nélkül, újra és újra. Minden órán született egy. Vizsgázni tanulás nélkül ment, emlékezetből. Barátnője aggódott érte. Közel állt már a mélyponthoz, ahonnan nincs visszaút csak egy keskeny sávon, egy nagyon vékony kötélen... és ott is csak akkor, ha valaki kifelé húzza.
Barátnő tehát megkereste az egyetlen embert, akit képesnek tartott erre a kihúzásra, aki szerinte igazi társ lehet. És hogy a sorsnak is segítsen, a lánnyal elhitette, hogy a Társ érdeklődik iránta. Összeültette őket egy ebédnél... Mindketten néztek mindenfelé, még jó, hogy enni lehetett és nem kellett beszélni, mert egyik sem talált szavakat. Életük legkínosabb ebédje volt...
Lassan valami közös téma is akadt, a lány a befogadó félnek elsírta bánatát a férfiakkal, kezdve a fiúval, aki megcsalta, folytatva a Férfivel, aki kihasználta, befejezve a Baráttal, akit nem tudott szeretni... Nem a legszebb oldalát mutatta, valóban. Elkeseredett volt, csalódott és élni sem sok kedve volt.
A Társ meghallgatta. Ez először fel sem tűnt neki. Majd egyszercsak észrevette, hogy új filmet tettek be és újra forog a gép. Valami, talán.... de nem, az nem lehet.... A Társ elhívta moziba. A lányban ismeretlen érzések kezdtek mozgolódni...moziba??? ketten? és figyel rám? meghallgat?? Mozi, séta a Dunaparton, még biliárdozni is elmentek. A Szabadság-hídon állva a hajába kapott a szél, és annyira közel álltak egymáshoz, bennük a film emlékével....Várta, igen várta azt a csókot. Akkor már olyan régen nem... senkivel... Ha várta, hát megkapta, a Társ elég érzkeny radarral rendelkezett ahhoz, hogy érezze mit várnak tőle... bár korántsem volt olyan biztos abban, hogy ezt akarja...hogy ez most jó lesz....
A lány persze repült hazafelé, boldogan kivirágzott, hogy alig ismertek rá... Hétfőn érte a hidegzuhany: Társ elmondta, hogy előző este amikor mindenki visszatért a kollégiumba meglátogatta őt az a Csaj, akinek ő már pár hónapja udvarol,de soha nem engedte közelebb magához barátságnál, hát lemondott róla... eldöntötte, hogy máshol próbálkozik, ezért hívta el őt moziba...De... most a Csaj azt mondta, hogy nagyon hiányzott neki hétvégén, és ha még akarja, akkor.. talán... kezdhetnének egymásssal valamit...
A lány hallotta a fejére omló plafon tégláit a földre zuhanni, a felépített légvárait összeroskadni, de könnyeit legyűrve mosolygott, mosolygott, hogy Társ ne érezze magát elkötelezve felé, hogy szabadon dönthessen (őt ne szeresse senki sajnálatból!..), de közben sikítva rohant ki lelke a szobából és zokogva kuporodott össze egy félreeső sarokban...
Küszködés
Miben bízott a Baráttal kapcsolatban? Talán a csodában. Hogy idővel majd...kialakul. Hogy elég, ha őt szeretik.
Hát nem volt elég. Ezt három hónap bebizonyította. Pedig annyira, de annyira akarta. Közben tanult, élte a kollégiumi életet, hétvégén pedig próbált szerelmes lenni. De csak ürességet érzett...
Egy hétvégén újra elindult a Baráthoz, hogy együtt legyenek két napot. A szobába lépve hallotta, hogy éppen zuhanyzik. Meglepetésként beosont, felvette selyempizsamáját és bebújt az ágyába... a Barát örömmel fogadta, hiszen Ő, szerelmes volt... neki a lány volt az első szerelem... furcsa a sors...
Átölelték egymást, és akkor a lányban megszakadt valami... megállt a mozifilm amit addig nézett és nem volt következő képkocka. És mint a moziban szépen kisétált a teremből, ki a Barát életéből. Közben megállíthatatlanul folytak a könnyei... magyarázatot ő sem tudott adni... mint annak idején neki sem tudott a fiú...
A Barát talán a mai napig nem érti, hogy mit ronthatott el. Pedig semmit. A hiba a lányban volt. Hogy belekezdett az egészbe. És ezt azonnal tudta, már az elején, de nem vett róla tudomást. Nagyon akart. Akarta a boldogságot. Pedig azt nem lehet. Az csak...jön magától. Ha akar...
Egyszerre hárman...
A főiskolán őrült ámokfutásba kezdett a lány, miután visszaadta jeggyűrűjét az Elsőnek. A szívét is otthagyta kicsit, hát megpróbált anélkül élni. Csupa férfi között élt, akármerre nézett... szíve helyett az élet irányította... mint egy játékszer, egy élettelen báb sodródott ehhez meg ahhoz...mindig rossz felé... beleképzelt szimpátiába szerelmet is...nem mert egyedül maradni másfél év után.
Mintha az Élet tanítani akarta volna, egyszerre hárman indultak el felé... Tessék, itt a választék, ne mondd, hogy nincs lehetőség! Válassz hát... de jól gondold meg....
A tanulásban a lány ekkor elbukott...
Aki odaért hozzá, attól elfogadta amit kapott. A Srác járt talán a legértetlenebbül a történtek előtt. A lány amikor vele volt, akkor igazán, teljes lelkével hitte, hogy nem számít a távolság, nem számít hogy alig ismerik egymást. Legyőzhetetlennek érezte magát attól, hogy tartozik valakihez, még ha azt a valakit aznap ismerte is meg. Egy egész hétvégét töltöttek együtt négyesben a lány barátnőjével és barátjával. Szíve minden lángolásával vetette bele magát a kezdődő kapcsolatba. A másik oldalról ugyanezt tapasztalta. Majd jöttek a hétköznapok. Hazautazott.
Ekkor közeledett hozzá a Férfi és a Barát. Egyszerre.
A Férfi második ifjúsága feléledését vélte átélni, mikor megismerkedett vele. Már bánta, hogy gyermekei anyját éppen most készül elvenni feleségül. De önvédelemből ezt nem hangoztatta. Sem a megbánást, sem az esküvőt. A lány csak kis melegségre vágyott, vígasztalásra... kaland volt, igen.. utólag minden tiszta. De akkor, ott, valami furcsa bizsergéssel vetette bele magát a titkos sétákba, melyekre mindig úgy ment el, hogy na most aztán vége lesz... ő nem dúlja fel senki kapcsolatát... A Férfi kihasználva az érzelmi vihart mesterien értett ahhoz, hogy ezt a szándékot az ellentétévé változtassa. Elég volt egy érintés, egy csók, akár csak egy szó.... beszélgettek sokat... verseket olvastak, a lányét... ő most is kiadta kicsi titkait, értékeit, érzékenységét....A lány akkor már maradni akart...amíg el nem váltak. Aztán újra látott az eszével...újabb séta, találkozás, éjszakai séta....simogatások, csókok...semmi több...
A Barát. Hát igen. A lány semmit, igazán semmit nem érzett iránta szimpátián kívül. A Barát esetlenül próbált neki udvarolni, de érezte, a Férfi mellett nem sok esélye van. Talán ha a Férfi félreáll, talán akkor... A Srácról még nem is tudott.... Egy nap összeszedve magát és a lánynak félreérthetetlen szavakat mondott. Persze ő még a hétvége hatása alatt azt mondta, hogy túl jól sikerült a hétvégéje, nem számíthat felőle semmire... Érzékeny lelke szinte hallotta a Barátban zúduló jeges áradatot, és a falak épülésekor egymásra koppanó sziklák zaját.
A lány hétköznapjai azonban felőrölték a hétvégi lángolást és felébresztett őrületet.
Egy nap arra gondolt: Nyugalmat akarok!!
Az első lépés sem volt könnyű, de a Sráccal kezdte.
Idegei gyengék voltak még, türelme fogyott, a titkolózást nem tudta elviselni. A Srác hangja örökre visszhangzik a fülében azóta is. Mennyire örült annak, hogy a lány felhívta... alig jutott szóhoz... pedig annyiszor átgondolta már, éppencsak le nem írta mit akar mondani...a végén összefüggéstelenül és esetlenül jöttek a szavak.... ma sem emlékszik tisztán mi történt akkor és hogyan lett vége a hívásnak. És azóta sem büszke magára emiatt. Telefonon szakítani... De képtelen lett volna többszáz kilométert utazni azért, hogy nemet mondjon.
Másodszor a Férfi került sorra.
A Férfit azonban csak egy módon tudta meggyőzni: igent mondott a Barátnak. Vállalva, hogy nem érez semmit, nem játssza, hogy szerelmes, ennyit tudott felajánlani neki. A Barát elfogadta.
Másnap újra elment a Férfivel a találkára, szakadó esőben sétáltak egy ernyő alatt összebújva... mit érdekelte őket a külvilág?? Az élet belül zajlik... a lány egyre ismételgette a fejében: vége kell legyen, vége kell legyen... nős ember... gyerekei vannak... nem dúlom szét senki családját.... vége kell legyen, vége kell legyen... Addig mondogatta, míg hangosan is kibukott belőle. És akkor először a Férfi elengedte. Mert félreállt a Barát elől, aki a valóságban is a barátja, munkatársa volt. A lánynak fájt valami belül, érezte, hogy talán vele jó lenne, jó lett volna ha hamarabb találkoznak...furcsa az élet...kereste később szabad időszakaiban, de már nem találta meg. Akkor, tőle kellett megtanulnia valami nagyon fontosat... ma úgy érzi, hogy akkor elbukott, nem vállalta a magányt, és félt attól, hogy soha senkivel nem lehet már egy, és nem hitte el, hogy magunkat tesszük boldoggá nem minket tesznek.
Az Első igazi
A lány végre elhitte, hogy van valaki, aki őt (Igen! ŐT, saját magát!) szereti és jól érzi magát vele, nem keresgeti a hibáit. Amikor tudott, rohant a fiúhoz, akár a munkahelyére is, ahol a 12 órás műszakból sokszor 6 órát is eltöltött. Senkit nem zavart. Egy szakács akkor is tud főzni, ha közben beszél... a kollégák megértésnek köszönhetően még kettesben is maradtak sokszor... erre nagyon-nagyon jó volt az a kihagyott év a gimi után, amikor nem vették fel...
Teltek a hónapok, minden olyan volt mint egy álom - persze akkori fejével, mert mint első szerelem, nem tudott mihez hasonlítani és nem tűntek fel neki dolgok... Vendéglátóipar... azóta nem bízik már egy vendéglátósban sem... megértette, amit akkor csak viccnek tartott: ez egy életforma... Amibe sokminden belefér...
A háttérben feltűnt valaki más, akiről nem tudott sokáig. Valamit érzett, igen, mert indokolatlanul születtek olyan versek, melyeket kínjában, várakozásában írt, amik később újraolvasva értelmet nyertek. Mi volt ez? Jövőbe látás? Megérzés?
A versek születését mindig elnyomta a találkozás a fiúval. Másra sem tudott figyelni, csak rá... egy nap este jött meg, éjfélig dolgozott, majd a lányhoz rohant haza. Fáradtságáról tudomást sem véve ölelte a lányt, életre kelve simogatta órákon át.
A lány később rettegve ált a kollégium fürdőjében egyedül, hajnalban és várta a piros csíkok megjelenését. Egy legyen! Könyörgök, egy legyen!- monoton ismételte agyában egy repedtfazékhangú kismanó. Persze kettő lett. Jéghideg maszkot arcára véve visszament a szobába négy társa mellé, bebújt az ágyba és várta a hat órát. Ébresztő, öltözés, takarítás, reggeli, órák, ebéd.... minden olyan valószínűtlenül ketyegett benne. Mi lesz, mi lesz, mi lesz?-most ezt kattogta a manó.
Máshol, egy másik lány, akinek létezéséről akkor még nem itudott, állt lakása fürdőjében, hallgatta 6 éves fiának szuszogását. Várt. Csíkokra. Ő is. Kettő lett. Felsóhajtott... Mi lesz, mi lesz, mi lesz?-kattogta neki is a manó.
A fiú még nem tudta. Dolgozott. 12 órákat. Tervezett. Nyaralást, tengerparton, a lánnyal.
A lány döntött végül. Kórház két napra. Meglátogatta barátnője, barátnője barátja, szülei, de ő nem. Dolgozott messze, másik városban. Legalábbis ezt mondta.
Másik lány döntött végül. Még egyszer nem akarta, hogy ezért vegyék feleségül. Kórház két napra. Kik látogatták, látogatta-e valaki egyáltalán, nem tudni. Ma már mindegy is...
Egy hónap múlva a lány és a fiú elutaztak nyaralni, tengerpartra. Velük a lány barátnője és barátja. Jó kis négyes voltak együtt. Mindent kipihenve az idegen városban sétáltak, a lány kivirult, nem gondolt bajokra, csak szeretett. Túlságosan.
A fiú jeggyűrűket vett. Adott a lánynak egyet, felhúzta a másikat ő. A lány boldog volt, mindenkinél szerencsésebbnek érezte magát. Hazatérést követő harmadik napon a fiú elment a másik lányhoz is. Adott neki is egy gyűrűt. Ugyanolyat mint ami az ujján volt. Mert hát előrelátóan hármat vett. A vengéglátós egy életforma, amibe sokminden belefér... Még ez is.
A lány barátnője látta meg őket egyszer. Két hét haladékot kapott a fiú, hogy egyszer életében legyen őszinte, mondjon igazat. Nem tette. A barátnő pedig ígéretéhez híven elmondta az igazságot a lánynak. A világ akkor omlott össze igazán, de a lány már gyakorlott mozdulattal vette fel álarcát. Pakolni kezdett, mindent, ami az övé volt. Utoljára a gyűrűt vette le és sóhajtva csomagolta a dobozba, amit megtartott.
A lány még egyszer kórházba került. Orvosa megmentette, egészséges lett, de nagyon gyenge. Kijött és első útja gyengén, de felemelt fejjel a fiúhoz vezetett. Öntudatlanul ugyan, de hófehérbe öltözött. Vitte magával mindazt, ami nála még őrá emlékeztette. És vitte a dobozt, vitte magával, mint életének, szívének egy darabját.
A munkatársak, akik ismerték szó nélkül beengedték, kérnie sem kellett. Jött ő, és nem csodálkozott. Számított már rá. A lány megállta sírás nélkül, csak annyit kérdezett, ami örök kérdés maradt benne:miért? Választ nem kapott. Semmi olyat, ami használható lett volna a további kapcsolataiban, amiből tanulhatott volna.
Kisétált, és többé nem látta. De életének része maradt, és senkit nem szeretett olyan őszintén és kétségek nélkül.
